Íme a paradoxon: vajon egy depresszióst boldoggá tenné a tény, hogy a depressziója hatékonyabbá teszi őt a komplex feladatok végrehajtásában, mint az egészséges társait?

Itt van erről pár sor, ami érthetőbbé teszi a fenti felvetésemet.

Nos, nekem ez első nekifutásra ellentmondásos. A depresszió velejárója az érdektelenség. Ha valaki érdektelen, hogy lehet kitartó valamiben? Szerintem ez csak akkor lehetséges, ha olyan dologról van szó, ami nem függ össze a beteg magánéletével. Tehát csak egy kiosztott feladat, amit el kell végeznie, szinte minden tét nélkül. Ekkor vezérelheti a megszokás, illetve hogy miért ne csinálja meg?

Ha ezen túllépünk, akkor jön az újabb kérdésem. Ha ez a tény bizonyított (hogy a depresszióban szenvedők hatékonyabbak), akkor miért ódzkodik az összes munkáltató az ilyen mentális betegségben szenvedők alkalmazásától? Erre nem találok megfelelő magyarázatot. A legkézenfekvőbb, hogy tudatlanok.

Mindezek után térjünk vissza az eredeti kérdésre, vagyis hogy ez milyen hatással lehet az érintettekre. Ugyanis a depressziósokat általában tájékoztatják a szakemberek a betegségük minden részletéről, feltételezem erre az információra is könnyen szert tehetnek. Változtat ez a betegségükön? Változtat ez a hozzáállásukon? Tudva levő, hogy a depressziósoknak nincs önbecsülése, és az önértékelésük is romokban hever, illetve értéktelennek tartják magukat. Ez a kutatási eredmény viszont azt bizonyítja, hogy a betegségükkel együtt valamiben lekörözik az egészségeseket. Ez nem adhat vissza valamennyit az önbecsülésükből? Nem teheti őket értékessé? Persze nem gondolom, hogy ettől meggyógyulnak, de elősegíthetné a gyógyulásukat, ha ezt tudatosítanák bennük. Én legalábbis ezt gondolom.